„Szép Erdélyország nagy hegyei alján nyílik sok apró, kis tarka virág…" Ez a kedves kis strófa ismétlődgetett bennem, miközben Csabi barátommal, na meg Miklós cimboránkkal Csíkrákos felé vitt az utunk. A Hargita kanyargós, meseszép ormai közt suhant autónk, s én egyre a tájban gyönyörködtem. Hej, ez az irdatlan rengeteg biz’ valaha a miénk volt! Ám, mielőtt bárkiben hasonló keserű gondolatok ébrednének, hamar tovább is szövöm ezt a gondolatot: A miénk ez még mindig! A világnak azon helye, ahol órák hosszat autózhatsz, s kizárólag magyar szót hallasz, magyar táblákat találsz, azt hiába nevezik Romániának! Magyar az bizony, s hozzá nem is akármilyen!

Kellemes látkép a szállásról, 1400 méteres magasságban

„Hol a magas hegyek júniusban fehér kucsmát hordanak, s pisztrángrajok úsznak el a korhadozó híd alatt…" Ez volt a következő nóta, ami akaratlanul is eszembe jutott, amikor bő húszperces talpalást követve megérkeztünk arra a helyre, ahol Csabi szerint bőséggel lakják az apró, ám annál sebesebb patakot a pisztrángok, szajblingok. Térdig érő hófoltok tarkították az irdatlan fenyvest, vele együtt a patak partját, ahol wobblereinket kívántuk próbára tenni. Bizony, ezen a helyen nem ritka, hogy május végén is annyi havat talál az ember, ami enyhébb teleken sem esik idehaza egy szezonban. Nem hiába, ez a medvék igazi otthona! Nem csoda hát, hogy Eurázsia medveállományának 55%-a ezen a megyényi területen található!

Csabi menedéket nyújtó kis faháza

Talpalunk még jó ideig, mire néhány olyan szakaszt találunk, ahol sikeresen dobhatunk néhányat, de egyelőre csak a kisebb sebeseket sikerült megcsípni. Apró kis siheder halacskák voltak csupán, a nagyobbak bizonyára lejjebb tartózkodnak, ahol a patakok vize bővebb. Ősszel persze ezek az ideális helyek, amikor az ívás miatt felúsznak a jókora, nem ritkán kilón felüli példányok is. Ha hinni lehet a híreknek, röpke óra alatt könnyen meg lehet fogni a 10-15 darabot is. Most azonban csak az óvodát találtuk.

Hangulatos hargitai patakocska

Arrébb is álltunk, már csak azért is, mert az erdőből több olyan hang is hallatszott, ami nem kifejezetten tett jót biztonságérzetünknek. Ágak reccsentek, jól hallhatóan, ami bizony nagytestű erdőlakók jelenlétére utalt. Ráadásul útközben több helyen is találtunk medvenyomokat, anyáét bocsával, vagy bocsaival együtt. Némelyikük annyira friss volt, hogy a mancsok által felvert hórögök még hegyesen pompáztak, nem volt idejük megolvadni. Hozzáteszem, kellemes melegben telt a nap, az erdőben is 10-12 fok volt. Csabi jelezte is előre, hogy vannak bizonyos szabályok, amiket nem árt betartani. Először is, szemlátomást a macik „patakásznak", vagyis könnyen keresztezhetjük egymás útját. Ezért soha nem szabad olyan helyre bemenni, amit nem látunk át. Magyarán, a susnyás, erősen benőtt helyeket érdemes elkerülni. Ezen felül mindig maradjunk egymásnak halló-és látótávolságban. Az sem hátrány, ha időnként jókorát kurjantunk, vagy hangosan beszélgetünk, hogy a macik hallják a jöttünket. Nem olyan buta állatok ezek, s mivel ezen a környéken vadásszák őket, meglehetősen félnek az embertől. Veszélyt akkor jelent, amikor hirtelen, minden előjel nélkül elé toppanunk, s magát, vagy bocsait veszélyben érzi.

Ez a fenyő valami oknál fogva felbosszantott egy mackót

Ha minden kötél szakad, érdemes felszaladni egy olyan fenyőre, aminek ágai vékonyak, s nem tud utánunk jönni. Arra kell csupán vigyázni, hogy ne ugyanarra a fára másszunk, amire a bocs, mert akkor igen meg tud „hercsegősödni" az anyaállat.
Mindezekkel semmi baj nem lett volna, csakhogy a pataknak olyan erős volt a hangja, hogy egymás szavát sem hallottuk tíz lépésről. Az erdő pedig oly sűrű, hogy szintén 10 méternél messzebb nemigen lehetett látni. Így tehát, ha egy medve közelít, azt már csak akkor vesszük észre, ha az arcunkba vigyorog. Vissza is tértünk tehát Csabi erdei faházához, hogy megtöltsük gyomrunkat jóféle kolbásszal, s igyunk egy pohárnyi ízletes áfonyapálinkát.

Cserkelve...

Délután egy újabb patakot vettünk célba. Furcsa módon mérik a székelyek a távolságot! Kísérőnk, a helyi vadőr, az erdő egy pontjára bökött, majd kurtán közölte: „Oda megyünk!" Nos, nálunk az ilyen „oda" dolgok általában néhány száz métert jelentenek. Jelen esetben azonban bő másfél órás kutyagolás volt, hegyek fel, völgynek le. De megérte! Lényegesen jobban belátható terepen álltunk meg, ahol a bővizű – legalábbis bővebb, mint az előző – patak kellemesen csobogott, s a környezete is barátságosabbnak bizonyult. Elsőre is látszott, ez az a hely, ahol jó eredményre számíthatunk!

Itt járt előttünk a medve...

És úgy is lett! Pici, katicabogárhoz hasonlító Salmot kötöttem fel elsőnek, ami azonnal, a legelső dobásra meghozta a halat. Csodaszép, korábban soha nem látott méretű szajbling hasította szét a patak felvizét, miután csemegének nézte a wobblert. Kiló körüli példány volt, rendesen igénybe is vette orsóm fékjét. A horog viszont szerencsére kiválóan akadt, így hamar megörökíthettem a pazar fogást.

: ...és a farkas!

Egyórányi dobálás és cserkelés után számot vetettünk az eredményről, amikor kiderült, hogy Miklós és Csaba sem tétlenkedtek. Persze, peca közben hallottam olykor-olykor az árulkodó hangokat, amint egy szebb hallal küzdöttek. Én öt szajblingot fogtam, ők pedig négyet-négyet. Így büszkén konstatáltam, hogy aznap én vittem el a pálmát. Közben egyre azon morfondíroztam, hogy ősszel, amikor igazán elemükben vannak, vajon ennyi idő alatt hányszorosát sikerül majd megfogni? Mert bizony, ide vissza kell térni!

Miklós is eredményes

Útközben hazafelé egy gyanús fekete árnyékot fedeztünk fel egy kiszögellés mellett, két fenyő közt, jó kétszáz méternyire. Mintha egy fekete valami kidugná a fejét, aztán eltűnne, s újra megjelenik kissé arrébb. Lessük, kémleljük, mi lehet az, de a távolság miatt egy foltnak látszik csupán. Véleményünk szerint egy medve, mert mi más is lehetne az errefelé. Csabi és a vadőr megindulnak felé, mi pedig Miklóssal kissé bátortalanul követjük őket, de a rejtélyes árny egyszer csak eltűnik, nem látjuk többé. Mi pedig úgy döntünk, hogy nem megyünk közelebb. Jókora meredek rész terül el a látott hely alatt, borókabokrokkal körülvéve, ezért nem tanácsos hősködni. Talán még mindig ott van, esetleg pihen a derék állat, nem bölcs dolog háborgatni.

Meseszép szajbling!

Ropog a tűz a kandallóban, kéményének hőleadó lyukaiban krumplik sülnek. Székely szokás ez, hamar puhára sül saját nedvében a pityóka, ha így cselekszünk. Kortyolom a csemegének beillő áfonyapálinkát, s egyre a gyönyörű szajblingokon jár az eszem. Kilós példányok! Ezer varázsa van a Hargitának, melyekből az egyiket már megtapasztaltam. Te jó ég, ha nálunk, a Bükkben is lennének hasonló patakok!