A deltai kiruccanások számának növekedésével, egyre jobban megértettem, hogy a Duna-delta meghorgászása is változó eredményekkel járhat – olykor valóban mázsaszámra termelhető a hal, máskor viszont mélyen hallgat a víz. Hiába érdeklődsz a helyi horgászoknál, munkájukat végző halászoknál, mindenki csak tanácstalanul tárja szét a karját: a tavasz errefelé ilyen szűkmarkú…

A horgászok többsége úgy indul neki a Duna-deltának, hogy pontosan megtervezi, mikor és mire fog horgászni, illetve mivel… Én viszont csak pergetőbotokat veszek magamhoz, mást úgyse nagyon használnék egy hétig. Így a „mire horgászunk" kérdés is gyorsan leegyszerűsödik: mindenre, ami elkapja a műcsalit! Ebből kiindulva, mindig úgy érzem, hogy sosem érhet igazi szívás – valami mindig enni fog!


Mindenki ezt akarja látni…

János öcsémmel már Tulcea környékén jártunk, amikor Gotthárd Ferenc barátunk mobilon leadta a vészhíreket:
– Gorgován vagyok, a Duna zavarosodik. Második napja nem láttunk még igazi halat. Az idő amúgy szép, szalonnasütésre kiváló! – majd hallottam, hogy közben kapása volt fenekezőre. Ha Ferencünk fenekezésre fanyalodik, akkor tényleg komoly lehet a szitu! Mit csináljunk? Visszaforduljunk?

Én nagyon szeretek a csónakban ülni, szelni vele a szerteágazó csatornákat, kikötni a nádasok szélénél, a csónakdeszkán szétteregetni a műcsalis dobozokat, és aztán csak ülni és pecálgatni… Nem fordulunk vissza! Biztosan lesz majd valami, ami széppé teszi ezt a túrát is!

Tulcea az egyik legkedvesebb és legizgalmasabb város százötven kilométeres körzetben, mindig örömmel érkezünk ide. Rengeteg a turista, senkit nem érdekel, ha te is az vagy. Kiszolgálnak, törik az angolt, és nem veszik szívre, ha te rossz románsággal próbálkozol náluk. Rengeteg náció keveredik itt, bár mindenki a román nyelvet használja, kevesebb a tiszta román lakos – örmények, törökök, lipovánok és tatárok leszármazottai élnek itt békében, senki sem tudja, hogy ki honnan származik, ezért sosem bántják egymást. A piacon hangoskodás nélkül adják-veszik kisebb portékáikat, a modern üzletek robogókat meg motorcsónakokat kínálnak, mialatt a kikötőben békés pipázgatás mellett apróhalaznak az öregek.


Ha eszik az apróhal, nem lehet olyan rossz idő a tulcea-i kikötőben, hogy ne üljenek ki a helyi idősek egy kis úszózásra

Három horgászboltot is felfedeztünk, a kínálat az apróbb hobbiüzletek szintjét üti meg, de végső esetben bármit találunk itt, amire szükségünk lehet deltai horgászataink során. A műcsali-kínálatot például nagy élvezettel böngésztük át – én három wobblerrel, János négy villantóval lett gazdagabb. Ugyanitt találtunk végre igazán részletes Delta-térképet is.


Van, aki a halakat szereti, és van, aki a macskákat…

Kissé fanyar kanyar, hogy a deltai személyszállító hajó éppen az orrunk előtt húzott ki. Mire megtaláltuk a kikötőjét, a személyzet röviden közölte: a következő 14 órakor indul. Alig múlt 9 óra, az éjszakai utazás kimerített, és kissé elkomorodtunk, amikor tudatosult bennünk, hogy bő félnapot bukunk – ennyivel később foglalhatjuk el szálláshelyünket Farkas Levente barátunk házában, és ennyivel később készíthetjük elő botjainkat. Nem is tudom, melyik érintett mélyebben.


A vadiúj motorcsónak be van parkolva, de a régi jószágot sem dobják félre – valószínűleg sokat bizonyított már!

Azt viszont megengedték, hogy a kijelölt hajóra bepakolhassuk csomagjainkat. Mindenki komolynak és jómódúnak látszott, megbíztunk bennük. Kissé szabadabban mentünk vissza még egy kis városnézésre, János a jó csajokat figyelte, de szerintem azok a Deltában nem igen vannak – szóval, ilyen szakmai dolgokon vitáztunk, miközben némi elemózsiát is vásároltunk.
A hajóra visszaérve, ülve elaludtunk, és csak arra ébredtünk, hogy valahol a Sulina-ág közepén haladunk, néha kikötünk, emberek szállnak le, zsákokat dobálnak, majd megyünk tovább. A szél illatán is érződött: a Deltában vagyunk! Két halász evezgetett egy csónakban a nagy Duna közepén. Jól látszott, hogy egy hálót húznak maguk után, a hajó lassított és kikerülte őket.


Végre mi is vízen vagyunk!


Alig melegedett az idő, az első pelikánok már megérkeztek


Ízlelgetjük a vizet…

Az első horgászatunk olyan nehezen indult, hogy csak na… Én általában a csukákért megyek a Deltába, ritkán erőltetem a többi halat ennyire. Ezért minden baráti tanács ellenére, a legtutibb csukás helyeink felé vettük az irányt, hogy saját szemünkkel is meggyőződhessünk: tavasszal eltűnnek a deltai csukák… Meggyőződtünk. Néhány nap alatt alig tudtunk kiimádkozni pár darab kiló körüli csukát, és állítólag meg ez is csúcsteljesítménynek számított – a helyiek egyáltalán nem találkoznak csukával az évnek ebben a szakában.


Csak néhány megbízható cuccot hoztunk magunkkal – ami egyszerűen is működik, azt minek elbonyolítani?


A pótdobjaimat imígyen tárolom

Este Jánossal összedugtuk a fejünket, hogy akkor mit tudunk mi itt csinálni… Pergetni fogunk, az biztos! Hiszen felszerelésünk is csak ehhez van, meg kedvünk is. Mire lehet itt még pergetni? A harcsa kiesik, a víz hideg, csak a kilós bajszosok mozognak, azok is leginkább fenekezőre. A süllő ívik, mondják a halászok, ne is keressük, senki nem találja… Esetleg egy-két félkiló körüli példánnyal lehet szerencsénk, amely még nem vesz részt az ívásban és fészekőrzésben, ezek esetleg kiállnak part mellé. Megpróbáltuk. Ez az egy-két példány nem volt a part mellett. Meg más se. Olyan hulla volt az éjszakai Duna, hogy néha úgy tűnt, mintha be lenne fagyva. Meglepő volt, hogy apróhalak se mozogtak a felszínén. Maradt a balin. De ebbe még nem gondoltunk bele. Magunkra húztunk a takarót, és fekve maradtunk reggelig.

- folytatása következik -