Az idén kissé korábban nyílt lehetőségem egy duna-deltai horgászkirándulásra. A túra idejét az országos horgászati tilalom kezdete előtti hétre időzítettük. A megszokottnál nagyobb izgalommal készültem a kirándulásra, ugyanis ebben az időszakban még nem volt szerencsém a Deltában horgászni.

Az előzetes információk alapján, nem nézhettünk komoly halfogási sikerek elé. Áradt a Duna, ebből kifolyólag a hozzá tartozó csatornákon és a tavakon is nagy volt a vízállás. A víz hőmérséklete is kisebb volt az ilyenkor megszokottnál. A csupa eltántorító hír ellenére, mi mégis nekivágtunk az útnak, ha már annyit készültünk rá. Közel 12 órás autózás és hajózás után végre megérkeztünk a Duna-menti Gorgova falucskába, ahol a szállásadónk által biztosított takaros kis házikót elfoglaltuk.


A főhadiszállásunk

Amint lepakoltuk csomagjainkat, máris csaliszedéssel egybekötött, információgyűjtő körútra indultunk. Csali-ügyben sikerrel jártunk, ám a helyiektől begyűjtött infók nem bíztattak sok sikerrel: sajnos még a halászok hálójába is kevés hal keveredett ezekben a napokban. A zavaros víz miatt, a Duna híres süllőit rögtön el is feledhettük, a csukák terén sem bíztattak sok reménnyel. Csupán az őnök voltak horogra keríthetőek a viszonylag tiszta mellékágakban, valamint kisebb harcsák az élő folyóban.

A délutáni órákat már a horgászbotom mellett kuporogva töltöttem, lesve a botspicc minden apró rezdülését. Rezdült is párszor, de az óhajtott nagy harcsák helyett csak a jóval kisebb fajtársaik tiszteltek meg kapásaikkal. Ennek ellenére nem voltam elégedetlen, hisz ez még csak az első napom volt, és nem tudtam felkeresni a nyáron felfedezett, jobb harcsás szakaszokat.


Márványos testű kisharcsa

Másnap a közeli csatornákat és tavakat kerestük fel, csukák reményében. Szebbnél-szebb helyeken jártunk, kristálytiszta vizű tavakon, akadókkal tűzdelt csatornákon, de egész nap csak egyetlen csuka mutatott némi érdeklődést a csalim iránt, és az is meggondolta magát félúton. Nem hittem el, hogy az előző években tapasztalt hatalmas csukamennyiségnek se híre, se hamva.


Háborítatlan vízfelszín, rablásnak semmi nyoma

A csukáknál kudarcot vallottunk, ezért visszatértünk a jó öreg Dunára, hátha az kegyesebb lesz hozzánk. Első nekifutásra nem sikerült lehorgonyoznunk az erős sodrás miatt, még néhány sikertelen próbálkozás után rá kellett jönnünk, hogy a rendelkezésünkre álló súly nem lesz elég a kikötéshez… Ezért újabbakat vettünk magunkhoz és úgy próbálkoztunk, immár több sikerrel.

A harcsák egyelőre csendesek voltak, de megcsodálhattuk közben a dunai halászok ügyességét munkáját – motor használata nélkül, csak az evezőkkel lavírozva, tették ki hálójukat. A hajók által keltett hullámokban is nagy bravúrral tartották egyensúlyban a csónakot. Erőfeszítéseiket, nem koronázta hatalmas siker: néhány ponty és pár kilónyi dunai heringet sikerült fogniuk. Elmondásuk szerint, ebben az időszakban a zsákmányuk döntő részét az ívni vonuló heringek teszik ki, ami igen ízletes csemege.


Nehéz időszak ez a halászok számára is


Ilyen termetes nyurgák is élnek a Dunában


Erre az időszakra jellemző a vándorló dunai hering

Pár darab kisebb harcsán kívül mi sem fogtunk többet, a nagyok szemérmesen távolmaradtak. Másnap ismét a harcsák nyomába eredtünk. Kerestük őket a nagyobb mélységekben, gödrökben, ahol nyáron szép számmal rejtőztek. Kerestük az elárasztott parti fák gyökerei környékén, de mindenhol csak a kisebb példányok cibálták a felkínált hatalmas csokor gilisztát.

Akadt pár kapás, amelynek bevágva csak a csupasz horgot húztuk fel. Ennek elkerülése érdekében, kézbe vettem harcsázó botomat, és az ujjaim közt tartott zsinórral próbáltam érzékelni a kapást, hogy mielőtt lecsupaszítaná halam a horgot, időben bevághassak. Így a következő kapás nem ért felkészületlenül, hatalmasat odasuhintottam neki, meg is akadt a tettes. Elsőre komolyabb példánynak tűnt az erős sodrás miatt, de mikor a csónak mellett felkavart, már láttam, hogy alig nagyobb előző társainál. Sajnos semmilyen trükközéssel nem sikerült nagyobb harcsát fognunk, a „rekordunk” egy három kiló körüli harcsa volt, Levente barátom horgán.


A harcsás kudarcok után úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk becserkészni a balinokat. Hosszas keresgélés után rájuk is akadtunk, amint fröcskölve hajtották a küsznépet. Meglepő módon a rablások egy szűk kétszáz méteres szakaszra korlátozódtak csak. A viszonylag keskeny csatornára és a pontyhorgászokra való tekintettel, partra szálltunk és onnan próbáltuk becsapni a pancsoló balinhadat.

Rögvest előkerültek a tipikus őnös műcsalik, és dobálni kezdtünk velük. A halak másképp gondolták a dolgot, egy-két kisebb koppintáson kívül semmi nem történt, pedig igazán ott voltak. Előkaptam a nagy becsben tartott két részes Salmo Fanatik wobbleremet, és azt dobtam közéjük. Még az első dobást sem sikerült végig kitekernem, máris elmarta az egy útonálló... Heves kirohanásokkal próbált menekülni, de az erős cuccal szemben semmi esélye nem volt. Nem ilyen kis méretű halakra készültem.


Alig néhány dobás után meg volt a következő, de sajnos ő is az előző ikertestvére volt. Leventének is ez a méret jutott. Nem csüggedtünk, végre majdnem minden dobásra halat fogtunk, és mindezt pergetve. Önfeledtem szórakoztam a balinokkal, élveztem, amint ütik-vágják a kétrészes szalmómat.


A sokadik halam sem volt nagyobb az elsőnél

Átköltöztünk a szemközt lévő partra, hátha az ott raboló halak nagyobbak. Már a második dobásra bebizonyosodott, hogy tévedtünk, ott is hasonló mérettel találkoztunk. Késő délutánig szórakoztunk a fenekeszegekkel, majd az előttünk álló hosszú út miatt távozásra fogtuk a dolgot.



Az egész heti motorozás a halak után, szemmel láthatóan kifárasztott

Lassan eljött a búcsú ideje is, habár nem fogtam sok halat, mégis fájó szívvel köszöntem el a Deltától. Mindig örömmel tölt el, ha ott horgászhatok, és mindig nehéz szívvel távozom, ez már csak így lesz. Örökre.


Az utolsó napkeltém a Deltában


Gotthárd Ferenc