Megjelent: 2013. december 31. | Forrás: Székely Zoltán | Írások

A Dunán az a tapasztalatom, a tél közeledtével, az áramlást kifejezetten kedvelő halfajok kivételével, a többség, valószínű főleg energiaspórolási okokból, felkeresi a folyam lassú, illetve álló jellegű vízrészeit és ott várja ki a tavaszi felmelegedést. A békés halakat részben követik a ragadozók is, melyek télen is táplálkoznak. E megfigyelésem okán járom végig a nagy víz mellékágait, öblözeteit egy szál pergető bottal csukák, süllők reményében – tegyük hozzá, egyre kevesebb eredménnyel. Lehet hogy a teóriám elavult, de az is bizonyos, hogy egyre kevesebb a Dunán és mellékvizein a hal. A tegnapi horgászélményem viszont, legalább is részben engem igazolt, és az ilyen esetek meggyőznek, hogy igenis menni kell és keresni a halat, mert a természet a kitartást előbb utóbb megjutalmazza.

A Duna-menti holtágak – ha elég mélyek – általában jó vermelőhelyek, és a békéshalak után a ragadozók is belátogatnak táplálkozni.

A pergetésre kiszemelt mellékág nyirkos, körmöt repesztő hideg párába burkolózva fogadott, de a sok bedőlt fa és a felszín alatt lapuló hirtelen leeső medertörések jó halakkal kecsegtettek, hiszen ez a táj egykor híres volt nagy csukáiról. Hiába dobáltam meg a medret gumitestekkel, ugrattam körbe villantóval a vízben ázó törzseket, ágakat, két és fél kilométeren egy kapásom sem volt. Fogásom viszont igen, nem is akármilyen. Két beszakított csali után ugyanis harmadszorra is elakadtam, de mikor egyenesbe vettem a zsinórt, hogy beszakítom, az akadó megindult. Nejlonzsákra gyanakodtam, de mikor felszínre erőltettem egy haltartó lett belőle, melyben fickándozott valami. Kiemelve a hálót, szemei közül egy harminckétcentis ponty nézett velem farkasszemet. Kicsit szégyenkezve megvallom, ha már csuka, süllő nincs, jó lesz a ponty is, alapon eltettem. A hal elevensége, és a háló állapota friss fogásról árulkodott, tehát itt a közelben vermelő békéshalak lehetnek, melyek táplálkoznak is!

Ebben a valamiben akadtam el pergetés közben előző nap.

Különleges akadóm egy már más által rabul ejtett 32-es ponty volt.

Még figyelmesebben folytattam portyámat, és néhány parthoz rögzített úszó-csónakkikötő környékén gyűrűzésekre, két-három keszegfordulásra lettem figyelmes. Megjegyeztem a területet, még egy órát pergettem eredmény nélkül és a fagyhalál elől hazamenekültem.

A nagy vízmélység miatt a gyors süllyedéshez kénytelen az ember nagyobb úszót használni, de ha az antennát idáig lesúlyozzuk, az érzékenysége megmarad.

Másnap reggel természetesen ott evett a fene az egyik stégen. A vizet megmérve, bár vittem magammal a 4200-as Extreme Match pálcámat, úgy döntöttem, elég lesz a keresztszövéses, carbonszálas, hatméteres Lux 6 spicc botom is, amivel akár még egy kétkilós pontyot is merítőbe lehet terelni a Power Ultra zsinórral. A bothoz gumizva készen állt az osztott súlyú szerelék, csak egy tizenkettes előkét kötöttem lebegősre 14-es Excalibur horoggal, melyre saját előállítású trágyagilisztát tűztem. Az úszó ugyan ötgrammos volt, de a 4,5-5 méteres mélységhez ez a praktikus, mert jobban lehetett vele dobni és gyorsan levitte a csalit, az érzékenységet az egy centire lesúlyozott antenna garantálta.

A spiccbotozás kevés eszközigénye az úszón és a boton kívül mindössze a jó minőségű zsinórból, osztható ólmozásból és a célhalnak megfelelő horogból áll. A pirosat elsősorban pinki és szúnyoglárva csaliknál használjul.

Az első karika hamar megjött félbetépett gilisztára.

Beletalálhattam a csapatba, mert hamarosan két kis cukkolás után elsüllyedt az úszó. A Lux 6 pálca finom ívben görbülve terelte felém az első tenyeres karikát. A kedvenc sütőhalam! Az elsőt hamar követte a többi, álmos, lassú elmerülésekkel jeleztek a halak. Ha nem volt kapás, jobbra-balra félmétereket elhúztam az úszót, ez a figyelemfelkeltés többnyire hamar meghozta a sikert. Próbáltam csontival is, de kevesebb volt rá a kapás és többnyire kisebb bagolykeszegek, vagy snecik jöttek rá. A giliszta alsó, vékonyabb fele volt a legkapósabb.

Finomításkor a tizennégyes főzsinórhoz használjunk tizenkettes előkét.

A készséget létrán a bothoz gumizva tárolom. Télen is legyen nálunk mindig etetőanyag, bár van hogy a halsűrűség miatt egyes helyeken felesleges sőt zavaró.

A karikakeszegek között a baglyok mellett ez az egy paducka volt a kuriózum.

Az ilyen kilóhoz közelítő karikakeszeg már manapság ritkaság.

Egyik kapás a másikat érte, de pár baglyon és egy paducon kívül csak tenyérnyi, vagy nagyobb karikák jöttek, a legszebb közelített a nyolcvan dekához. A varázslat délig tartott, aztán nyögvenyelőssé vált a dolog, hiába próbáltam az eresztékkel játszani, elvonult a raj. De így is csodaszép peca volt.

A karikakeszeg a télen is jól fogható fajok közé tartozik, de mennyiségük a kormoránoknak köszönhetően drasztikusan csökkent.

A bagolykeszeg vermeléskor szívesen vegyül más keszegfajok közé, nagy szeméről, lefelé görbülő orráról és nyúlánkabb alkatáról jól felismerhető.

Az első halakat még csak vödörbe gyűjtöttem, nem hittem hogy szükségem lesz haltartóra.

Az élet furcsasága, hogy ezt a nyáron is komoly eredménynek számító ötvendarabos fogást egy fiaskónak mondható téli pergetésnek köszönhettem.

A téli cserkelés váratlan hozadéka ez a száknyi sütnivaló keszeg.

Forrás: EnergoTeam