Bizonyára jókat mosolyognak azok, akik degeszre fogják magukat vízeresztés után a Tisza-tavon. Merthogy mit lehet itt ennyit bénázni. Érzem én is, hogy jó lenne sokat meg nagyokat fogni, de még ott tartok, hogy egy-egy nap után jólesik a spontán túlélés élménye, a halak csak ezután jönnek. Igen, ha õs-tiszatavas lennék, talán mát többre vittem volna, de én csak most tapasztalom meg elõször milyen is itt lenni tartósan. Pedig mentségem is lenne, állítólag ilyen rossz régen volt (tán még soha) a T-t csukailag.

Irdatlan szél van. Ez a már leengedett sekély vizeken, legalábbis a felkeveredett részeken (amilyen szinte most minden hely), megöli a pecát, az eredményes pecát.


Napra pontosan egy évvel korábban, 2005-ben, ilyen idõ fogadta a horgászt

Balázs messze kalandozik, teljesen új, távoli pályákat kutat fel, én pedig ismét a Jana környékét nézem. Állítólag tavaly nem egy nagycsukát hoztak be az Albatroszos kikötõbe innen, a szomszédból. Pláne úgy, hogy egész nap mozdításig sem jutottak a Fûzfáson, vagy Óhalásziban. Ezek tízes forma csukák voltak ám, meg kisebbek is persze. Más kérdés, hogy mindez még vízeresztés elõtt, ill. kezdetekor volt, most pedig, „túránk” harmadik napján, már túl vagyunk a vízeresztés kezdetén.

Ez a vízeresztés egyébként érdekes dolog, már-már misztikus. Minden információ, ami az idõponttal kapcsolatos olyan, mintha egyenesen az 51-es körzetbõl jött volna.
Eleinte mindenki mindent tud, még akkor is, amikor az illetékes plénum nem is hozta meg a döntést. Aztán mindenki mindent feltételekkel kezel csak. Változik még az!
Aztán eljön a várt pillanat, elkezdik a téli üzemvízszintre engedni a „tavat”, ami ugye mégiscsak egy tározó. Kiskörénél kicsit lejjebb állítják a zsilipet, és így napi-kétnapi 10-15 cm-t apad a folyó, s vele együtt szûkül a hatalmas medencék víztere, szárazra kerülnek a nyáron sekélyvíz alatt álló részek, és a halak szépen koncentrálódni kezdenek az egykori ártér egykori holtágainak megmaradó vizében.
A vízeresztés során legalább egy méter tíz centit engednek le, vagyis szép lassan sok vízi ösvény járhatatlanná válik, és hoppon maradt kagylók élettelen milliói díszítik a szárazulatokat.
A vízeresztés során ugyanakkor a ragadozók (a kishalakkal együtt) kicsit útra is kelnek, megmozdulnak, mennek az élõ víz felé a csatornákon át, valamint a sokkal kisebb területû mélyebb vizekbe húzódnak, itt keresve menedéket. Így aztán elvileg könnyebb megfogni õket, hát ezért olyan jó ez a vízeresztés.


Az alkony perceiben akkor is ment, akárcsak mostani túránk elsõ napján

A Jana-fok, Örvényi-morotva placc, amúgy kedvelt hely, valamiért rengeteg csónakot látok egy kupacban mindig ez utóbbi közepén. A Janán is dobálnak páran, fognak is, de valahogy nem ezek az über pályák.
Nem bánom. Pláne, hogy az orkán miatt egy lehetetlen helyen keresek menedéket.
Tollnyi víz, hínár és levélhegyek, a kis öblöcske vize sárga a felkavart aljzattól.
Menedéknek jó, de azért dobtam párat, az ördög és a csuka nem alszik…

Feltérképezem a fokot egészen a hátsó porcikájáig. Itt is fúj a szél, de nem csap rá élesen, csak ha belém, mint vitorlába kap, akkor fújja a csónakot is. Ja, igen, ismét gumizok. Jó az.
A bokáig érõ vízben szépen seder a kis elektromos motor, addig megyek, míg csaknem megfeneklek. Gyönyörû hely. Hunyady Attila kolléga biztos szalonnázna egyet, ha már horgászni nem lehet. Én csak teázok.

Vissza a holtág horgászható része felé!
A kanyarban, merthogy itt is van olyan, már tol is a szél, gyõzzek csak evezni.
Páran próbálnak valamit középen, és a morotva felõli végen, nem hinném, hogy sikerrel, igaz, nem látnám, ha fognának.


Sõt, igazán csak akkor ment, 3-5 jött ki rövid idõ alatt kettõnknek: a
hármamból az egyik (fotó: Endrõdy Balázs).

Végre csendesedik a szél. Hihetetlen.
Két botom bevetésre készen várakozik, hamar elkapom hát a lágyabbat, hogy a körforgót messze tudjam lõni.
Jó helyen csobban, el tudnám képzelni oda a csukát, de nincs kapásom. Tiszta, gyönyörû vízben látom jönni a villantót.
A hínár széttörve, foltokban kínálja magát, sok lehetõség adódik, mindent megdobok, de elkezd feltámadni a szél.
Jaj, ne már!

Minden dobásom talál, ez már örömmel tölt el. Igen, mint a legyeseknél itt is fél siker egy jó dobás, amikor nem hangosan csapódik be a csali, amikor nem növényre érkezik, amikor azonnal el tudom indítani, amikor jó szögbõl, ideálisan húzhatom.
Sok ilyen dobásom volt, ez velejárója a pergetésnek…
De mind közül a legszebb mégiscsak az volt, amelyik hallal végzõdött.


A mostani túra több napos volt, mégsem sikerült még megismételni az eredményt a kis holtágon: egyetlen halam a délutáni szélcsendben legalább jól fest (fotó: Endrõdy Balázs)

A körforgó egy métert sem tett meg a növény mellett. Hosszan tudtam volna elhúzni egy zöld sarok irányába, egy kis tök-öblözet közepébõl, de nem hagyta a csuka.
A sekély vízben jól festett, ám vészesen alig volt szájában a villantó, az hagyján hogy a villantó, de a horog is. Egyet eljött a csónak mellett, vicces volt, ahogy a kis gumicsónakot megforgatta, pedig megforgatta!
Nem pacsált, nem erõltette, csak odacsévéltem szépen, komótosan a hajó mellé és amint lehetett, kimentettem a vízbõl.
Kösz! Sikerült széppé tenned a napomat.
Dobnék még, de megint feltámad a szél, nem örülök neki.
Alkonyat elõtt sikerül még egy kapást kicsikarni, az újra beállt szélcsendben, de nem jutok többre.
Balázs is megérkezett. Sok hallal nem találkozott, a Kis-Tisza felé járt, mint mondta. Hát igen, ez egy szar nap, nincs mese. Újságolom, hogy csak a szélcsendben, ekkor és ekkor. Felcsillan a szeme, igen, neki is pont akkor volt kapása. Na, akkor volt egy óra, amikor ettek. Elkönyvelhetjük.
Talán holnap tovább tart a kajaidõ. Elvileg már Norbi és Tomi is velünk tart. Új emberek, új helyek, új remények. Új szelek… Na, az nem kéne…

A Mosca kínálatában remek körforgó csalikat találunk. Kedvenceim NOME Black, vagyis a z ezüst-feketeíves színkombinációban, a SPANTO natur és feketepöttyös változata, a fekete tollal díszített RASTEL bronz színben, és a színesek közözz a Mosca FLUO, a pirosas, 3-as méretben.