Megjelent: 2007. november 15. | Forrás: Pásztor István | Írások
Minden jó, ha… ha jó a vége. Na, de ha nem jó? Arra is van valami okos közmondás? Vagy ha csak éppen jó? Esetleg kicsit jó, kicsit rossz, mert üröm van az örömben, meg ilyenek…(?)Reggel, korán, már hasítottunk a Borzanat felé. Ez azt jelentette, hogy a nyolcas csatornán ki, majd az élõrõl a hatos öblítõn be, errõl félúton a Szilas-fok felé jobbra, majd a tározóra ki, itt nagyon figyelve a sekélyvízre meg a tuskókra, szinte egyenesen tovább, majd a Szilasnál jó nagy kanyart tartva jobbra.
Itt még csak a Csapói-Holt Tisza dél-nyugati könyökébe érkezik az ember (sokan ezt a Borzi és a Csapói határának gondolják már, pedig nem). A Borzanat innen mintegy másfél kilométerrel észak-keletebbre kezdõdik, egy kanyarban. Legalábbis szerintem, szerintünk. Határozott váltást nem mutat a holtág, egyszerûen folytatódik a tuskókkal határolt meder, csak más a neve.
Igaz, ez sem tart sokáig, hiszen a Borzanat élesen visszafordul délnek, olyan tulajdonképpen, mint egy fordított J betû. A hosszú déli szára már egészen az élõig megy, sõt, innen tavaly óta zsilipen keresztül el is érhetõ.
Mi még a hagyományos úton közeledtünk, na nem mintha elõnyt jelentett volna. A tiszta víz már nem volt annyira tiszta, vagyis borítékoltuk, hogy hal itt nem lesz.
A jó rész
Pedig kis konvojunk kivételesen erõs különítményt jelentett, hiszen Szasza, Balázs és jómagam külön-külön csónakkal, Norbi és Tomi pedig még egy újabb hajóval foglalt harcálláspontokat.
Az, hogy Balázs megfogta a becsülethalat, már senkit nem lepett meg, el van könyvelve ragadozónak, ezt kellett tennie.
Tomi amúgy legyezve próbált szerencsét, de a sikerre még várnia kellett, itt nem csak neki, de a csukáknak sem osztottak igazán lapot.
Tanakodás, fejvakarás, szélfújás.
Mi lehet ilyenkor jó?
Balázs az Óhalászival állt elõ. Már amúgy is terveztük, hogy ránézünk, de az apadó víz egyre kevesebb kedvet adott az evickéléshez. Merthogy itt arról van szó.
Már annyi sok jót és szépet hallottunk errõl a rejtett holtágról, hogy a bizonytalanság ellenére is egyhangúan azt mondtuk, lássuk. Pláne, hogy az ugyancsak jó halakat adó Fûzfás is ott van az Óhalászi bejáratától nem messze.
Na, szóval. A Fûzfás-morotva talán a legbeazonosíthatatlanabb holtág maradék. Minimális tájékozódási segítséggel, látszatra egyen meder, egy kezdõ számára jóformán megfejthetetlen. Talán ezért, talán, mert nehezebben megközelíthetõ, talán, mert távolabb van a fõ kikötõktõl, nem tudom, de évrõl évre hallani, hogy a legjobb csukákat innen hozzák be.
Elsõ halam mutatom barátaim feléSaját motor híján, a gumihajót csak vontatva szállíthattuk, én addig átültem Szaszához, lúzerség, de ez van.
Útban Óhalászi felé, a hatos öblítõ végén kis tanakodás, az irdatlanul sekély víz miatt. Motor bedönt, már ahol van, és egy kis evezés. Aztán hamar rátalálunk a mélyebb ösvényre, itt megint lehet gépesítve haladni.
A titkos holtág bejárata csakhamar fel is tûnik, ezerrel jön kifelé a víz bentrõl, akár egy hegyi patak.
Újfent tanakodás.
A torokban süllõznek. Kõkemény, lapos és tuskós a fenék. De sekély. Itt süllõ? Végül egy rablás megadja a választ.
Rövid dobálás után mégis a holtág mellett döntünk.
Kínszenvedve, néhol a partra kiszállva toljuk, húzzuk a hajókat, át a keresztbe állt tuskókon, amiket egy kanadai hódcsalád is megirigyelhetne akár. Norbiék batárját a legnehezebb mozgatni, a hajóvontatók dalának kísérõzenéje pont ide való lenne.
Vigyázok én is a kis gumitestre, de szerencsére nekem van a legkönnyebb dolgom. Elsõként érek ki a holtágra. És a látvány…
A látvány?
Kábé százan, na jó, csak ötvenen, mindenfelé. Kettesével ülnek a csónakokban zömmel, itt-ott hármasával. Tökön, tökben, amellett. Akadónál, mederben, félúton. Pergetve, úszózva, fenekezve. Két bottal, hárommal, néggyel.
Hát, mi tagadás, tényleg megkapó…
Helyünk sincs jóformán, amit mi szeretnénk, az a cserkelõs csurgós csukázás. De mindenhol foglaltak a placcok.
Ment vissza a szabadítás utánBalázs elindul hátra, ott láthatóan kevesebb a csónak, na igen, talán a hal is. Majd meglátjuk.
Külön vadászgatunk. A jobb part elõtt jódarabon senki.
És még a hely is jól mutat. Különösen, hogy szélcsend van. Itt.
A bokor mellé pöccintem a kanalat. Már bizonyított. Súlyos Kingdom. Kell is, mert mély a víz, nem lehet a hártyavékony tökbevaló kanállal operálni.
Elemelem a fenékrõl, mintha fába húztam volna, nehézkesen nyúlva jön fel a csali, de aztán kipattan és visszahull. Ismét emelhetem, erre durr! Áramütésként ér a kapás. Ijedtemben bevágtam és kitekertem. Nem kellett volna. Következõre semmi. Kicsit arrébb dobok, erre elakadok.
Eszembe jutnak Balázs szavai, ugyanis elsiklott mellettem korábban: vigyázz, ott nagyon akadós! Na, most akkor kapás volt, vagy akadó?!
Én kapásra tippelek, de aztán elakadtam.
Erre látom, hogy barátom a távolban épp halat fog.
Elég indok arra, hogy átálljak arrafelé.
Szasza valahol középen vitézkedik, közben másik két barátom is szépen hátra evezget. Töklevél, töklevél hátán. Na meg jó pár tuskó, törzs, víz alatt keresztben, mindenhol.
Mind ugyanazt csináljuk, a növény szélét dobjuk könnyû kanállal.
Mind ezt csináljuk, de mégiscsak Balázs operál ki újabb csukát. Kettes környéki, jót küzd. Hiába, szokatlanul enyhe az idõ, és a víz is melegebb, mint kéne november felé lennie…
Forog a csónakkal a cimbi, ahogy a csuka erre-arra húz, de csak megvan hamarosan.
Azt hittem, hogy szándékosan puhánykodott vele a fõvadász, talán rossz akadás, vagy ilyesmi miatt, de kérdés nélkül is átszól magyarázón: Nem tudtam kivenni, ment, mint egy mozdony, láttad?!
Többet õ sem fog, viszont elindul a bejárat felé, elvégre még haza is kell érni.
Mi, persze, akik nem fogtunk, még a keserûség és a vágy által hajtva kitartunk, fent van még a nap, nyugtatjuk magunkat.
A második már kicsit nagyobbA tököknél nem tudtam csak egy kapást kicsikarni, akárcsak Tamás és Norbi is. Kimentem hát a part mellé, itt nem járt elõttem horgász. Barátaim ez alatt a középsõ növényszõnyeget fésülve indulnak visszafelé, lassan, de biztosan.
Nagyon jól néz ki a partszél. Olyan, mint ahol az akadás-kapás jelentkezett, csak sekélyebb.
Marad hát a könnyû kanál, potty a tuskó mellé. Ahogy emelem magam felé, és közelít, érzem, hogy mélyebbre süllyed, míg nem valami kibillenti a libegésbõl. Egyértelmû pöcc volt!
Vissza gyorsan.
Emel, emel, libeg, libeg, ugyanott jár, amikor: kapás! A csuka nem hazudtolta meg magát és kegyetlenül lenyomta a villantót. Centire pontosan az elõzõ helyen, csak most hevesebb volt talán.
Meg is van, jól küzd, de felszínre húzhatom hamar, mert hagyja. A fröcskölés elmaradhatatlan, de a botspicc a víz alatt tartja a továbbiakban. Horogszabadítás, mehet vissza.
Csurgás tovább! Méterenként, sõt araszonként is érdemes lenne dobni (ha nem feltételeznénk, hogy a tiszta vízben talán messzebbrõl is észreveszi a csuka a mûcsalit).
Ismét egy tuskó, de ez hosszan fut a víz alá. Nem a part felé dobok, hanem a fa tövéhez.
Lehull a kanál és puff! Ott a következõ hal!
Még nagyobb is, mint az elõzõ, az a 40-hez volt közelebb fentrõl, ez az 50-hez lentrõl. De a fene méricskéli az ilyen halakat, kiváltképp, ha pont kapás van.
Újra pár méter evezés következik. Egy egykori fakorona, bokorszerûen zöldell a vízben. Odalibbentem a tövéhez a villantót. Elsõre csak egy bökés, de jól, van, itt van ez, gondoltam. Mehet újra.
Másodjára nem finnyáskodik a hal, alaposan odaver a csalinak. A szájába kívülrõl akad bele a drilling. Egy lendülettel oda tudom húzni a csónakhoz a bugylit, nyúlok is érte, amikor magához tér a jószág és vad fejrázás közepette megszabadul a kéretlen ékszertõl. Aztán megáll a kezem mellett, még nekem kell meglökni, hogy visszamenjen a fedezékébe. A kis hülye…
Na, közben erõsen leesett a napkorong, megállíthatatlanul közeleg az alkony. Tényleg muszáj hazaindulni. Tomiék még próbálkkoznak... a motorral. Van gondjuk, pedig csak próbaképp akarták berántani, hogy menni fog-e, de valami nem stimmelt. Most pihentetik és eveznek, úgyis csak kint szabad használni.
Mire kiérek a keskeny csatin a holtág bejáratához, ahová a találkát megbeszéltük, már sehol senki. Balázs és Szasza épp elindultak az öblítõ felé, telefonálnék, de lemerült az átkozott mobil.
Mi legyen? Van két evezõm, meg egy lemerülõfélben lévõ elektromos motorom.
Elindultam én is, Norbiék, ha jönnek, úgyis utolérnek, majd õk behúznak a kikötõbe.
Átvergõdök a hatos csatorna elé. Folyamatosan szállingóznak az emberek kifelé, és eltûnnek a hosszú öblítõ sötétjében. Közben már az alkony maradék fényei is kialszanak lassan.
Barátaim sehol. Se akik elmentek, se akik még nem.
Utolsó hajó indul, nem maradhatok itt, kérésre kihúznak az élõre.
Ott bal part mellett evickélek felfelé. Ismerõs csónak tûnik fel, gondolnám, ám nem mégsem. Ennek ellenére megörülök, mert kihúznak a nyolcas öblítõ közepéig. Nagyon kedvesek voltak, mivel csak a szabicsig volt dolguk, mégis tovább vontattak. Innen már úgy kell kérnem, hogy hagyjanak, tényleg hazaérek már, egy kilométer sincs. A testvérpár enged, persze hogy egy évig emlékeztem a nevükre, most meg nem ugrik be. (valami A-betûs talán és „i" a vége, de ha nem, ne haragudjatok rám! J)
Elektromos motorral hangulatos lenne a tározón naplementekor, ha az ember tudja, hogy haza is ér
Végre a kikötõben.
Norbiék komolyabb kalamajkába kerültek, de ezt most nem részletezem, elég volt egyszer átélniük. (volt lemerült lámpa, csigára feltekert kósza damil, eltévedés, aggódás miattam, meg hasonlók…)
A napvégi mérleg vegyes, a közhangulat ugyancsak. De azért elkönyvelhettük, hogy Óhalászi tényleg jó. És végre kezdtem ráérezni a Tisza-tóra. Kár, hogy már csak egy napom van…
Európai Uniós Pályázataink