Talán nem túlzok, ha azt mondom, a legyezőzsinórok merülési tulajdonságai főként a párméteres mélységgel bíró állóvizek esetében kapnak nagyobb hangsúlyt. Illetve van még pár korántsem mellékes szempont, melyek a csalivezetéshez, bevágáshoz és dobáshoz kapcsolódnak a sztrímeres horgászatban.

Nem vitás, elsőre mindenki az úszó zsinórokkal szimpatizál. Ez fennmarad a víz színén, jól követhető, könnyebb feltépni dobáskor, és általában a színük is szebb… Való igaz, hogy a víz színén úszó madzagok nagyon sok esetben jelentenek mindenes megoldást, hátrányait csak a mélyebb, vagy hullámzó felületű vizek esetében fogjuk érezni.

Mert mi is van, ha hullámzik a vízfelszín? Úszó zsinórunk hasat ereszt, és önkényesen kanyarogva nyeli el mind a kapásjelzést, mind a bevágás erejét. Nem csak oldalsó hasa lehet a zsinórnak, hanem függőleges síkú is: gondoljunk az éppen merülő légyre, és a kifli-alakban utána görbülő zsinórra! Szóval, csak terelgetjük a legyünket, és csodálkozunk, hogy semmi kapás… Aztán egyszer csak rohan zsinórunk végén egy csuka, és nem tudjuk elképzelni, miként került az oda. Hát ez az úszó zsinórok legkiemelkedőbb hátránya – tapasztalataim szerint, közel 50-60 százalékot ronthat (szeles időben) a műcsalival tartott kontaktuson.

Enyhén súlyozott légyre jött (ólomszem), úszó zsinórral – sosem derült ki, mikor vágott rá

Nem témába vágó, de érdemes megfigyelni a csukán lévő hatalmas sebet – csak ő tudhatja igazán, hogy mitől menekült meg…

Durva hasadás a gyomor környékén is

Előnyök? Vannak, persze… Az úszó zsinór jó lehetőséget ad a csalimozgatás játékára. Ha van, mondjuk, egy fejsúlyozott legyünk, ami orral bukik előre, azt úszó zsinórral rándíthatjuk vissza a felszín felé, átpásztázva így a teljes vízoszlopot. Szélcsendes időben igen sikeres technika lehet ez, plusz rövid említést kell tennem a popperes legyezésről is, mely kimondottan az úszó zsinór használatát követeli meg.

6-os és 8-as úszó-, illetve merülő zsinórok – rendszerint ezekkel lesz dolgunk

A rendszerint sötét színűre festett, merülő zsinórok elsősorban a jó bot-műcsali kontaktus miatt válhatnak kedvenccé – bármilyen mélyen halad legyünk, a zsinór egyenes vonalban közvetíti a kapást, és nem sodorja el a hullámzás. Ugyanakkor a légy súlyozásának újabb variációit teszi lehetővé. Induljunk ki abból, hogy a zsinórunk egy adott sebességgel merülni kezd, maga után húzva az előkét, majd a legyet. Ha legyünk nincs túlsúlyozva, vagy egyáltalán súly nélkül van, követi a zsinórt, de nem ragad az aljzatba – így tökéletesen végigpásztázhatjuk a fenék feletti párcentis sávot is (hullámzó vízben tökéletes módszer a növénybe „ragadt" csukák felbosszantására)!

Sőt, ha legyünket nagy felhajtó erejű anyaggal (polifoam, őzszőr) tesszük úszóvá, a zsinór belazulásakor lassan emelkedni fog (haldokló kishal, telt úszóhólyaggal), majd rándításkor merülő zsinórunk az aljzat felé indítja (aljzaton menedéket kereső, sérült kishal) – sokszor egyenesen a ragadozó szájába.

Őzszőr-fejű Diverek, bokorugró damillal

Szép akadás, teljes nyelés

Néha érezni fogjuk, hogy legyünk „végigborzolja" az aljnövényzetet – ennek szívből örülhetünk! Ez annak a jele, hogy sikerült a növényzet feletti tízcentis zónába terelnünk legyünket, a testesebb halak pedig rendszerint innen jönnek. Nagyon ritka eset, hogy legyünk masszívan elakadjon, vagy növényt szedjen össze, ha mégis ilyen probléma keserítené az életünket, akkor a horogra kötött bokorugró alkalmazása a tuti gyógyszer. Van egy beteges fixa ideám, hogy a bokorugró sikertelen akasztáshoz vezethet a leheletfinom kapások esetén, ezért ha nem szükséges, nem használom. Nagyon kevés legyet kötök bokorugró damillal.

A merülő zsinórok esetében érdemes figyelnünk a merülés sebességre. Korábban ezt „X méter / Y sec" egységgel tüntettél fel (pl. 1 m/ 12 sec – ekkor zsinórunk 12 másodperc alatt merül egy métert), ma már inkább az S1-S2-S3-S4-S5 jelzésekre egyszerűsödött a dolog – ebből megsaccolhatjuk, hogy az S1-es még inkább a lebegő (Intermediate) zsinórokhoz áll közelebb, míg az S5-ös már extrém gyorsan közelít a fenék felé.

Hoppá, itt még keményen húz a hal! (8-as bottal!)

Szent ég! Ez egy süllő…

Fekete, állóvízi tüskés

Egy búcsúfotó, ha már így összefutottunk…

Az aljzat közelében vezetett, sötét tónusú legyet kapta el

Visszaengedtem a szépséget

Köztes megoldásként hirdetik az Intermediate, „lebegő" zsinórok használatát – bár én inkább a merülő zsinórok közé sorolnám őket. Amolyan Sink 1-esnek nevezném (vagy Sink 0-ásnak?) – hiszen szép lassan ereszkedik a fenék felé, és nem ragaszkodik sem az aljzathoz, sem a felszínhez. Őszintén szólva, én ezt tartanám a „mindenes" zsinórnak – sosem indulok el nélküle! Különösen azért szeretem, mert legyemet nem rángatja sem fel, sem le, én dönthetem el tehát, hogy a víz mely rétegébe hagyom merülni.

Alig 15 méteres dobások a bokrok alá – a legtöbb halat ez hozza

Amikor a következő süllő is megvillant a csónak alatt, már én is rendesen meglepődtem…

A pancsolásból nekem is jutott… Jobbnak láttam, ha adok még egy kis zsinórt

És végre kézben a hal!

A lebegő zsinór hordozza a merülő zsinórok előnyös tulajdonságait (alámerül a hullámzásban, direkt kapcsolat a légy és bot között), és kissé az úszó zsinórok fílingjét is adja (nem fekszik az aljzatra, felfelé rántja a merülő legyet) – 1-2 méteres vizekben ezt fogjuk szeretni leginkább!

A három leggyakrabban használt zsinórtípus bemutatása után, megállapíthatjuk, hogy választásunkat a következő szempontok vezérlik:

- milyen legyeket használunk (felszíni, súlyozott, vagy súlyozatlan) és annak milyen irányú mozgást szánunk (felfelé, lefelé, vagy lebegő)
- hullámzó, avagy csendes felszínű vízen horgászunk-e
- a kapást inkább látni fogjuk, vagy érezni (ez utóbbi a gyakoribb)

Ennek függvényében döntsük tehát el, hogy milyen zsinórt veszünk le a polcról, és itt gyorsan megjegyzem rosszmájúan – ha sokféle vízre járunk, és sokféle legyet használunk, idővel mindenféle zsinórt kénytelenek leszünk beszerezni, és azt magunkkal vinni a vízre, hogy rögtön válthassunk, ha a körülmények azt kívánják.

(Hálás köszönetem Adorjáni Istvánnak a rólam készült fotókért!)