Október vége. Bármerre is fordítsa fejét az ember, minden irányból hírek érkeznek a Duna-deltában történt eseményekrõl, kapitális fogásokról, a tavaly óta megváltozott körülményekrõl és új szálláslehetõségekrõl. Ez nem is csoda, hisz a horgászok nagy része éppen ott teszi próbára tudását, szerencséjét, vagy éppen most készülõdik, esetleg most érkezett haza. A most készülõdõk próbálnak minden apró részletet megtudni hazaérkezõ társaiktól, hogy minél eredményesebben tölthessék el azt a pár napot, amit a fõnöküktõl kaptak ajándékba a nyári szabadság mellé, néhány beígért harcsafiléért cserébe.
Akik most érkeztek, lelkesen mesélik a történteket, és próbálják az idei eredményeket a korábbi évekkel összehasonlítani.
Szóval a téma ugyanaz mindenhol: horgászboltban, egyesületnél, mindenütt…

Én is átélhettem néhány napig a készülõdés izgalmait, de sajnos néhány nap után tudomásul kellett vennem, hogy ebben az esztendõben (idõhiány miatt) nem csatlakozhatom horgásztársaimhoz. Elég nehéz volt elfogadni a helyzetet, néhány napig úgy éreztem, hogy egy-egy gyengébb pillanatomban még a horgászfelszerelésemtõl is kész lennék megszabadulni, de szerencsére nem vagyok az a fajta gyerek, akibõl valamivel is ki lehetne oltani a horgászat iránti szenvedélyt. Ez csak egy fájdalmas pofon volt az élettõl, amit víz nélkül nehezen lehetne lenyelni.


Akit nem vittek a Deltába, az ilyen kis folyókon idegesíti a halnépséget.

Sebaj! Duna-delta helyett maradnak a hazai vizek és néhány elégedetlen Deltából érkezõ horgász szavait felidézve („nem ment úgy, mint A tavalyI évben”), próbáltam vigasztalni magam. Jó lesz nekem itthon, hisz itt is van csuka „bõven”. Erre megszólal zsebemben a telefon és a következõ néhány percben egy élõ közvetítést hallgathattam végig, egyenesen a Duna-deltából, a vasárnapi eredményekrõl:
”Lacikának 4 süllõ, a nagyobbik közel 4-es, 2 bajszos, az egyik alig kilós, a másik viszont egyéni rekord, 7-es. Én csukára dobáltam, 11-et akasztottam, egyik sem haladja meg a két kilót, de elégedett vagyok, jól szórakoztam…”
Ez a beszélgetés egyfajta emberi irigységet váltott ki belõlem, de nem barátaim eredményeire voltam irigy, hanem, hogy nem lehetek ott a csónak orrában, legalább egy fotó erejéig.
Valamit muszáj volt kitalálnom, hogy megnyugtassam magam és kihasználjam azt a néhány meleg októberi délutánt, amit az idõjósok ígértek, hisz észre sem vesszük és nyakunkon a tél, aztán lõttek a pergetésnek. Mese nincs, horgászni kell! Delta helyett marad a jól bevált és sok szép élményt adó folyó, a Maros.
És miért éppen ez a folyó? Mert ezt a vizet ismerem a legjobban (legalábbis a folyó legfelsõ szakaszát), hisz a partján nõttem fel, itt tanultam meg kisgyerekkoromban küszt és fenékjáró küllõt fogni, és a pergetéssel is ezen a vízen kezdtem el ismerkedni jó pár évvel ezelõtt. Mondhatom, hogy ez volt az iskolám, itt sajátítottam el a horgászat különbözõ ágainak, technikáinak fortélyait, így ha témába kerül, mindig szívesen beszélek az itt átélt élményekrõl, tapasztalatokról.


A folyó, kis hegyvidéki patakként indul a Fekete-Rez oldalából (Gyergyói-havasok, Hargita megye, Erdély) a közel 700 km-es útnak, hogy Magyarországra érve átadhassa magát a Tiszának.

A Maros ezen szakaszára, változatosság jellemzõ. Megtalálhatók itt a lassú, de ugyanakkor a tipikusan hegyvidéki részek is, ezért mindenféle módszer kedvelõi megtalálják maguknak a kedvükre való részeket. Itt egymás mellett „jól” megférnek a pergetõ, a legyezõ és a finomszerelékes horgászok is, persze ha nem ugyanazon akadót szemelik ki mindhárman.
Az ilyen kis folyók eléggé kiszámíthatatlanok tudnak lenni mifelénk, akár néhány csepp esõ elegendõ, hogy áttervezze a horgászatra szánt vasárnapunkat. Ezért jó, ha figyelünk az idõjárásra, ha nem akarunk hátat fordítani a folyónak rögtön a helyszíni szemle után. Én egy párszor már megtettem volt idõm megtanulni, hogy egy kiadósabb esõ után kell adni jó másfél napot a folyónak, míg kidühöngi magát…
Ezért is tolódott a vasárnapi horgászat másnap délutánra, hogy a hétvégi csepergõ után jó idõt és alkalmas vizet találjak a pergetésre. Három egymást követõ délután állt a rendelkezésemre - ez jó alkalom arra, hogy a folyó felsõ szakaszán elindulva, lefelé menetelve minél hosszabb részt átfésüljek a dobozomban lapuló mûcsalikkal. Amúgy is régóta készültem már egy effajta gyaloglós horgászatra. Ahol elsõ nap abbahagyom, oda megyek vissza másnap, és onnan folytatom, remélve, hogy a három délután folyamán minél több haltartó helyre bukkanok, és minél több halat mutathatok meg a fotómasinámnak.

Elsõ délután.

Igen hosszú és fárasztó délelõtt után, vehettem célba az elsõ helyszínt, a borzonti szakaszt. Ez egy tipikus hegyvidéki rész, gyors vízfolyással, kis kõzúgókkal és alig néhány méter széles folyómederrel. A kezdõ legyesek kedvelt szakasza, hisz rengeteg az apró domolykó, melyek szívesen együttmûködnek a horgászokkal, segítve nekik a technika elsajátításában.


A legtöbb helyen bizony jó szolgálatot tesz a combcsizma…

Annak ellenére, hogy olyan, mintha egy kis hegyi patakban dobálnánk, hivatalosan az országos horgászszövetség a síkvizek közé sorolja. Ennek hátránya (a halak szemszögébõl), hogy az itt élõ halak nem élvezhetik a szeptember 15.-tõl érvénybe lépõ hegyvidéki vizekre vonatkozó horgászati tilalmat. Az elõnye (a horgászok szemszögébõl), hogy egy több kilométer hosszú igen változatos folyószakaszon, szabadon horgászhatunk, na persze ha van rá érvényes engedélyünk, amit én jó szokásom szerint ismét a másik mellényemben felejtettem…
Rövid helyszíni szemle után elégedetten állapítottam meg, hogy adottak a körülmények a pergetéshez. Gyors szerelés következett, és máris úsztattam be wobblerem az elsõ vízre hajló fûz alá, majd egy apró, de határozott mozdulattal behúztam neki, hogy terelõlapkája felvegye a harcot az erõs vízfolyással.


Egy 2, 70-es SPIN BLADE pergetõbottal és egy hátsófékes, 300-es EnergoTeam EXCALIBUR orsóval indultam neki a Marosnak. Na meg a táska, gondolhatják, mi van benne…

Az elsõ néhány perc a vízparton különösebb esemény nélkül telt, mígnem egy kis kõzátony mögötti burványló vízben egy erõtlen koppantás után, halba akadtam. Mozgásából ítélve, kis domolykóra esküdtem volna, de ahogy megjelent elõttem a kristálytiszta vízben azonnal láttam, hogy egy fiatal pettyessel akadt össze wobblerem bajusza.


Kellemes meglepetés egy fiatal sebespisztráng személyében. Mintha tudta volna, hogy nem fogom bántani, nyugodtan ülte végig tenyeremben a néhány másodperces fotózást.

Alig volt néhányszor nagyobb, mint áldozata. Ez is bizonyítja, hogy a pisztráng igen agresszív ragadozó tud lenni, és már egészen fiatal korában elkezdi gyakorolni a ragadozó életmódot. Mivel hazánkban 25 cm alatt kiskorúnak számítanak, néhány gyors fotó után óvatosan visszavettem tõle, ami engem illet, a sekély vízbe helyeztem, hogy erõt nyerve újból felvehesse a küzdelmet az erõs áramlatokkal.


Mielõtt eltûnt volna a habok közt, még egy jó tanácsot odasúgtam neki: „Kerüld a hozzám hasonló fickókat, mert könnyen ráfázhatsz” Mint aki vette a lapot, továbbúszott.

Kezdetnek nem is rossz! Mindig tud valami meglepetéssel szolgálni ez a folyó. Ezekkel a gondolatokkal haladtam lefelé a folyóparton, újabb helyeket és mûcsalikat téve próbára.
Az elkövetkezõ másfél órában néhány apró, wobbleremet követõ domolykón kívül semmi említésre méltó nem történt egészen addig, míg elõ nem került a kedvenc wobblertípusom a Salmo Hornet D. Ez újra bebizonyította, hogy tud valami pluszt, amivel ismét kiérdemelte nálam a kedvencnek járó díjat: néhány órás ingyenes merülést a Maros folyóban.


Ennek a 4 centis Salmo Hornetnek a számláján már sok szép fogás szerepel.


A domolykók nem tudnak ellenállni neki.

Egy gyorsabb, keskeny szakaszhoz érve, hosszan dobva, lassan vontattam be wobblerem, figyelve a víz közepén lévõ kis növényfoltokra, hisz tudtam, hogy ezek mögött halak rejtõzhetnek, és bármikor rávetheti magát valamelyikük a mûcsalira. És megérzésem helyesnek bizonyult. Körülbelül a harmadik-negyedik dobásnál, egy, a pisztrángéhoz képest sokkal agresszívebb koppantást éreztem. Idõm sem volt a bevágáshoz, olyan gyorsan történt minden és mire észbe kaptam volna, a halam már bent volt a növényzetben.


Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezen a szakaszon csukába botlok.

Amilyen hamar berohant, olyan hamar ki is szökött onnan, valószínûleg megijedt, amikor belegázoltam a vízbe, hogy kiszabadítsam. Utána már nem volt nehéz dolgom vele, amúgy sem volt egy rekordlistás példány. Néhány gyors fotó, bizonyítéknak, hogy újabban ezen a részen is fogható csuka, aztán már mehetett is…


Egy újabb meglepetés. Valószínû, hogy a kavicskitermelés miatt húzódott fel a felsõbb szakaszra, tiszta vizet keresve.

Általában, ha valami jó történik az emberrel, gyorsan telik az idõ, észre sem veszi és a háta mögött rászólnak, hogy „menjünk már haza, mert fázom”. Hallgatva barátnõm szavaira ígértem, hogy még egy utolsó dobás és megyünk. Majd holnap innen folytatjuk, ha az égiek nem szólnak bele.

Folytatása következik