Akadó környékén, partközelben látott hal fél siker… A máshol látott hal azonban ettől még nem lesz automatikusan a másik fél…

Megesik, hogy aki a kereső horgászatba merül, nem látja a fától az erdőt. Ez képletes is lehet, hiszen sokszor bokros helyen keressük a halat, és sokszor bokros helyen is találjuk… de sokszor nem.
A bejárt, ismert vadászösvényen megyünk végig, a jó helyeken várjuk a kecsegtető buborékokat, túrásokat, azonban semmit sem látunk, mert a halak vagy máshol dekkolnak, vagy éppenséggel ott, de akkor jól titkolják.


Mintha csak tudta volna a dévér, hogy mivel horgászom rá – Bream Match 420, 5-25g

Pontycentrikus korunkban viszont érdemes néha kicsit fehérebben látni a világot, pontosabban fehérhalabban. A keszegek kevésbé látványosan, de ugyancsak mutatják magukat. Elvonatkoztatva az ívó, főként part környékén nyüzsgő keszegektől, a nyílt vízen is jeleit láthatjuk ezeknek a mellékes halaknak.

Ugyanúgy ugranak és fürdenek ezek is, mint a pontyok, és persze a pontyokra is rátalálhatunk a tóközépi részeken, tehát innentől csak egy lépés megjegyezni azt a tényt, hogy akár a két halcsoport egy helyen is előfordulhat, sőt, ha előfordulhat, akkor fogható is.


A látszólag a semmi közepén fickándozó halak részben valóban a semmi közepén fickándoznak, részben valamiféle haltartó hely felett teszik mindezt.
A haltartó általában egy gödör, törés, vagy a víztározó előtti időkből megmaradt eredeti patakmeder. Lehet spontán bokros, mely víz alá került annak idején, esetleg fasor, azaz ezek maradéka.
Ezeket a részeket, kellő óvatosság mellett, főként a partihoz képest nagyobb vízmélység miatt is bátrabban meghorgászhatjuk. Nem feltétlenül csak csendes lopakodást jelent a cserkelés. Távcsővel figyelve a vizet, ugyanakkor könnyen megtalálhatjuk a magamutogató halakat.
Okosságot kéne írni, hogy ilyen helyen ekkor, olyan helyen akkor, de azt hiszem nincs egyetemes recept. Elvileg ugye azt gondoljuk, hogy az akadó, kiváltképp, ha kellően árnyas, még az erős fényviszonyok között is megtartja a halat. Más kérdés, hogy eszik-e.
Na, erősebb fényviszony a nappali órákat jellemzi, ám éppen ekkor a nyílt víz is sok életjelet tud mutatni. Sőt. Elég csak egy életjel, ez már elég árulkodó ahhoz, hogy jól belőve a helyet, alaposan átfésüljük egy úszós cuccal.


A nyílt víz halait gyakran vízközt fogjuk meg. Ennek több oka is lehet. Egyrészt, egy cserkészgető horgász nem fog minden pillanatban mélységet mérni, csak azért, mert öt méterrel arrébb dobott. Másfelől a nyílt víz általában mély vizet is jelent, nem magától értetődően, de jelent. Egy hal, ami a felszínen mutatja magát, viszont alapvetően a víz alsó régióiban tanyázik, óhatatlanul is keresztül kell, hogy ússzon a vízoszlop nagy részén, ergó, az ott felkínált horoggal is találkozhat.
Akadnak olyan esetek, amikor a halak – keszegek és pontyok is –, csupán méternyire mozognak a felszín alatt, s teszik mindezt 4-5-6-os vizeken. Ezzel is számolni kell.

Nem kell kitalálni a kanálban a mélyedést, a nyíltvízi kereső úszós végszerelék alaposan széthúzott ólmozással, csökkenő sörétekkel operál, és lehetőség szerint hosszú előkével.
Az egyenletes, kiterülő süllyedéshez ez a legideálisabb dolog, pontosabban van még egy, de arról majd máskor.
Az akció nem csak addig tart, míg merül a cucc. A már beállt szereléknél is számítani kell a kapásra, kiváltképp, ha tudunk köré lőni csontit, pelletet, kukoricát. Célszerű azt, ami a horgon is van.
Ezeket az anyagokat 15 méterre nem okoz nehézséget ellőni szélcsendben, terítve. De még szélben sem lehet gond, hiszen csak annyit kell tennünk, hogy szélirányba állunk át, azaz átfordulunk szélnek háttal.


Itt jön végül is a csón A keretes szerkezet kedvéért az univerzális 420-as 5-25-ös és egy potyka az árokpartról… mármint a mederközepi árok partjárólakos cserkeléseknek egy olyan kérdése, ami némileg megkérdőjelezi az egész létjogosultságát. Szélcsendben ugye nincs baj. Szélcsendben kontrollálni lehet a csónakot, a szereléket, és a felszínt is. De más a helyzet szélben, mélyvízben. Karózni már kifejezetten nehézkes, inkább a súlyos rögzítés jöhet szóba. Egy súllyal. Mert a kettő már macerás.
Az egy súllyal rögzített ladik azonban kóvályoghat, és noha, ha a légmozgás kitartó, a hajó is egy irányba áll, még akkor is meglehetősen sokat riszál, ami kicsit zavaró a tájékozódásban. Alapvetően ismeretlen vizet feltételezünk.
Erre jó megoldás, és minden problémát áthidalhat a hely megjelölése picike bójával.
Ez a H alakú, ólommal súlyozott, vízen úszó, valamilyen hab anyagból is faragható (és kapható) okosság, magától lepergeti a rögzítő damilt, és onnantól mutatja számunkra a kiszemelt helyet. Dobható is, hiszen nem merül el, csak az ólom húzza le róla a megfelelő mennyiségű zsineget, vagyis nem kell a csónak közelében letenni, és ha kettőt dobunk ki, végképp behatárolhatjuk azt a zónát, amit horgászatra érdemesnek tartunk.

Kérdés persze, hogy ez már mennyire cserkelés, de én azt mondom, hogy szélben eleve kisebb az esély a hullámzó felszínen elkapni bármiféle halmozgást, tehát ez a kis csalás megengedhető.

Ők sem hiányozhatnak – a küszök és aprókeszegek jelenléte ki nem védhető, de csökkenthető, ha darás csalogatást egyáltalán nem alkalmazunk, és kizárólag szemes etetéssel operálunk

De mitől mozognának a halak? Mit láthatunk egyáltalán?

Az állóvízi keszegek közül, már a békéshalakat nézve persze, a dévér, és a karika az, amit látni lehet, igaz az utóbbi nem jellemző. A vörösszányú és a garda külön kategória, ezeket most hagyjuk.
A dévér ugyanúgy fürdik, pancsol, mint a ponty, vagy az amur. De táplálkozni is feljár néha, lecsippent a felszínről bogarat, ha épp rajzanak, ekkor is észrevehető.
A keszegfélék gyakran úgy ugranak ki a vízből, mint a delfinek, de még gyakrabban úgy, hogy csak félig vetik ki magukat, igaz, ezt többször is megteszik.
Tavakba a keszegeket, vagy folyókból, vagy a Balatonból telepítenek. A dunai vegyeskeszegben nem ritka a jász sem. Egy bogárrajzós napon meg is mutatják magukat a véletlenül kihelyezett jaszkók, amikor habzsolva tizedelik a víz tetejéről az élelmet.
Az ilyen totális felszíni horgászatot igénylő technika egy külön könyvet is megérne, ezért erre most már nem térek ki, de meg kell jegyeznem, kevés izgalmasabb, látványosabb dolgot tudok elképzelni ennél.


Egy biztos, a víz közepén csak sejtett, magát ritkán mutató halat megfogni talán a legnehezebb, de nincs mit tenni, ha partról sikertelenek vagyunk, és nem szeretnénk egy helyben ülni.
A nyíltvízi horgászat során kifejezetten vegyes zsákmányra készülhetünk, ezért felszerelésünk nem lehet olyan brutális, mint a tartás melletti peca esetén. Van lehetőség nagyobb hal fárasztására, nem kell tépni, és esélyünk van kiélvezni még egy kisebb keszeg fogását is, ha kellően finomítunk a szereléken. A nyílt víz rejthet nagy halat is, ám az utóbbi időben már a „telepített” 3-4 nyaras pontyokból csipegethetünk, és a vízközbe, felszínre húzódott keszegekből.
Az úszó hosszú antennája legyen többszínű (multicolor), a testet sok súllyal tudjuk terhelni a távoli és szeles dobások miatt. Horognak alapvetően kicsit (10-12-14) válasszunk, mert az könnyebben ereszkedik lefelé, ha nagyobbat találunk, akkor egy könnyű, vékonyhúsú modellre van szükség. Nem kell tépni a halat, tehát nincs szükség extra erős tűre.
A horogelőke akár a leheletvékonyságig finomodhat, itt sokat számít, egy csalogatóan süllyedő csali. (Bár itt kell megjegyeznem, hogy Nagy Attila – kiváló versenyhorgászunk – mesélte egyszer, hogy akkor tudtak csak kapást kicsikarni a dévérekből vízközt, amikor gyorsan, egy nagy söréttel nehezítve ejtették közéjük a csalit, mert csak erre vágtak rá, a szépen alászálló csontit hagyták a fenébe… – ilyen is van, jó fejben tartani, amikor az inggombszerű ólmozást és a libegő csalit erőltetjük.)


A cserkészet szép dolog, űzzük akár partról, akár csónakból, akár tavon, akár folyón. Az egyik legszebb benne az, hogy még akkor is történik valami, amikor látszólag nem… Próbálja ki mindenki!