Megjelent: 2008. október 09. | Forrás: Gotthárd Ferenc | Írások
Az utolsó dobáshoz lendült a botom, a Boxer diszkrét toccsanással ért vizet, és abban a pillanatban egy hatalmas örvény keletkezett, ami a mélybe akarta szippantani a duci wobblert. A gyenge fények ellenére igen jól látszott, amint a támadó harcsa megborzolja a víz felszínét. Bevágásra lendült a karom, egy jókora loccsanással jelezte a hal, hogy a szúrós horgok bizony támaszt találtak valahol az öblös szájban…A sötétség egyre jobban körülölelte a Duna menti tájat. A szúnyogok hada előkerült a nádasokból, megőrjítve minden élőlényt, ami a víz közelében tartózkodott. Én is magamra fújtam félpalacknyi sprayt, hogy békén hagyjanak a vérszomjas fenevadak. Még a ruhán keresztül is képesek megcsípni ezek a deltai vérszívók, némelyikük akkora döfést képes adni, hogy egy gyengébb injekciózást szívesebben bevállalnék helyette.
Lassacskán minden szükséges apróság bekerült a csónakba. A legfontosabb természetesen egy bikaerős 2,10 méteres Penn harcsázóbot volt, ami nem éppen pergetésre volt kitalálva, de a szükség törvényt bont. A bedőlt fákkal, kövezésekkel tarkított folyómederben nem volt helye a könnyelműségnek, hisz már a saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen fájdalmas egy-egy ritkán megakasztott nagyobb hal elvesztése. A bot egymagában nem ért volna sokat, de egy erős Banax orsóval és 0,36 – os fonott Sufix Performance Braiddel társítva, már akár a túlpartot is magamhoz vontathattam volna.
Tóni barátommal ketten eredtünk a harcsák után a koromsötét éjszakában. Általában kicsit nehezen tudtam elcibálni a kedvenc süllői mellől, hisz majd’ minden bokor alatt rávágtak a wobblerre, míg a harcsák nem kényeztettek el ennyi kapással. Nekem személy szerint jó a kevesebb, pláne ha nagyobb az egyedsúly, meg hát - mi tagadás - a bajszik a kedvenceim.
Elsőre a Duna egyik mellékágában próbáltunk szerencsét. Barátom a kedvencévé vált Salmo Hornetett csatolta fel az erős kapocsba, míg én a vadonatúj szerzeményemet, egy 7 centis Salmo Boxert kötöttem fel a zsinórom végére. Halkan csordogáltunk a part közelében és dobáltuk csalijainkat a parti fák ágai alá. Hosszú csorgás után az egyik húzásba belenyúlt valaki. Bevágtam egy erőset, amivel a tettest egyből a felszínre rántottam. Egy fiatal hari volt az áldozat, száját teljesen kitöltötte a wobblerem. Csapott párat a farkával, majd beemeltem a csónakba. –Fog ez működni – nyugtatgattam magam.
Horogvégen az első bajsziNyugi-nyugi, mindjárt elkaplakCsak bámul nagy bambán a kis sunyi szemeivel
Mikor megszabadítottam a kisharcsát, csak akkor vettem észre, hogy a nagy sietségben nem cseréltem le a horgokat erősebbre, nosza neki, gyorsan megejtettem a műtétet.
Hamarosan kellemetlen meglepetés ért. Társam drillingjének egyik ága, szakállával együtt az alkaromba fúródott. Összeszorítottam a fogaimat, összeszedtem minden erőmet s próbáltam kitépni a vastag harcsázó kankót a húsból. Nehezen, de sikerült, igaz, hogy utána pár percig a csónakdeszkán pihentem. Lehetett volna rosszabb is! A továbbiakban még néhány kisebb harcsa rárabolt a Salmóinkra, de semmi komoly hal nem mutatkozott, ezért a főágra kormányoztuk csónakunkat, és ott folytattuk a dobálást.
A Dunán jóval erősebb volt az áramlás, itt éreztük csak igazán, hogy mennyire elkelne egy elektromos motor a csónak csorgás közbeni korrigálásához. Elektromotor helyett volt egy evezőnk, amivel valahogy megoldottuk a problémát.
Több ígéretes helyet is átfésültünk, de elég elkeserítő volt a helyzet, még a kicsik sem mutattak semmi aktivitást. Elhatároztuk, hogy még néhány dobás és majd másnap folytatjuk tovább.
Az utolsó dobáshoz lendült a botom, a Boxer diszkrét toccsanással ért vizet, és abban a pillanatban egy hatalmas örvény keletkezett, ami a mélybe akarta szippantani a duci wobblert. A gyenge fények ellenére igen jól látszott, amint a támadó harcsa megborzolja a víz felszínét. Bevágásra lendült a karom, egy jókora loccsanással jelezte a hal, hogy a szúrós horgok bizony támaszt találtak valahol az öblös szájban. Minden erejét összeszedve próbált a mélybe törni, de én is kapaszkodtam rendesen. Pumpálni kezdtem, a hal csak egy helyben forgolódott, mi közeledtünk feléje a csónakkal. Amint közel értünk hozzá, próbált betörni a csónak alá, erősen ráfeszítettem és nem engedtem, hogy tervét véghez vigye. Erre köszönetképpen jókorákat ütött farkával a zsinóromra. Minden erőmet beleadva ráemeltem egyet, majd gyorsan feltekertem a nyert zsinórt, majd még egy emelés és már a felszínen locsolt. Még mindig volt ereje, hatalmasakat csapott lapos farkával a vízre, jutott nekünk is belőle bőven. Lassan fáradni kezdett, és a fejét is fel tudtam már emelni. Hamarosan megpillantottam a wobblert a szája szélében, kicsit megijedtem, mert elsőre úgy tűnt, hogy csak valami kevés bőrt fognak a horgok. Óvatosabbra vettem a dolgot, hagytam, hadd körözzön még egy kicsit. Nemsokára már csak lomhán lóbálta jobbra-balra a nagy fejét. Megpróbáltuk a csónakba emelni, de mindannyiszor elfordította fejét, és nem kockáztattuk, hogy a horog a kezünkbe akadjon. Negyedik alkalommal sikerült fogást találni rajta és a csónakba csusszant.
Végre bent van
Csapkodott még kicsit a padlón, csinált egy kis rendet a cuccok közt, majd megnyugodott. Mikor jobban szemügyre vettem, akkor láttam, hogy kár volt aggódnom, a horgok jól ültek.
Az akadásban nem volt hibaKomolynak tűnök, de a látszat csal, örültem rendesen
Add vissza szépen
Készítettünk néhány pillanatképet, majd mérlegelés után bekötöttük a stég alá, hogy a nappali fényekben jobban megörökíthessük. A mérés során 12,50 kilósnak bizonyult, soha rosszabb „még egy utolsó dobást". Örömöm határtalan volt, végre sikerült egy rendes bajszost fognom.
Így nagyobbnak mutat
Teljes pompájában